Idézet - Avilai Nagy Szent Teréz

Önéletrajz
XXXI. fejezet
Részlet

Mert ha a lélek teljesen az Úr kezére bízta magát, akkor ugyan mindegy neki, vajon jót mondanak-e róla, vagy pedig rosszat, föltéve természetesen, hogy az Úr kegyelméből belátja, hogy önmagának semmit sem köszönhet. Bízzék Istenben, aki ezekben a kegyelmekben részesíti: Ő tudja legjobban, hogy miért teszi azokat közismert dologgá, s készüljön az üldözésre. Mert ettől ugyan nem fog ment maradni ebben a mai világban senki sem, akit az Úr nyilvánosan méltóztatik ilyen kegyelmekben részesíteni. Egyetlen egy ilyen lelket ezren tartanak szemmel, míg ezer másfajtával senki sem törődik. Valóban, van elég ok a félelemre, s bizonyára ezért remegtem én is; szóval nem alázatosság volt részemről, hanem kislelkűség. Mert ha egyszer a lélek Isten rendeléséből ily módon magára vonta a világ figyelmét, legyen elkészülve arra, hogy vértanúja lesz a világnak, s ha nem hal meg a maga jószántából a világ számára, maga a világ fogja a vérét venni. Egyetlenegy jó oldalát ismerem a világnak, s ez az, hogy nem tűr meg hibát a jó lelkeken: úgy nekik megy miatta, hogy kénytelenek megjavulni. Azt akarom ezzel mondani, hogy a tökéletlen embernek több bátorságra van szüksége, ha rá akar lépni a tökéletesség útjára, mint ahhoz, hogy egy-kettőre vértanú-halált szenvedjen. A tökéletességet ugyanis nem lehet rövidesen elérni - hacsak az Úr különös kiváltságképen nem adja meg valakinek ezt a kegyelmet - a világ ellenben azt akarná, hogy ha valaki elkezd haladni feléje, azonnal tökéletes legyen, s ezer mértföldnyi távolságból észreveszi rajta a hibát.

Pedig talán éppen az, amit hibának tart, nem is hiba, hanem erény az illetőben, s csakis azért ítélik el miatta, mert ők maguk csakugyan visszaélnek azzal a dologgal, s azt hiszik, más is úgy tesz. Az ilyen embertől azt kívánnák, hogy ne egyék, ne aludjék, sőt, amint mondani szokás, még csak lélegzetet se vegyen; s minél többre becsülik az ilyent, úgy látszik, annál jobban megfeledkeznek arról, hogy hiszen még a testben él szegény feje! Akármennyire tökéletes legyen is a lelke, még mindig ezt a földet tiporja, s alá van vetve nyomorúságainak, ha egyébként mégannyira föléje emelkedik is. Egy szóval, mint mondom, nagy bátorságra van szüksége. Az a szegény lélek még alig tanult meg járni, s máris azt kívánnák tőle, hogy röpüljön. Alig sikerült megzaboláznia szenvedélyeit, s máris elvárják tőle, hogy a legnehezebb helyzetekben is épp oly tökéletesen megállja a helyét, amint azt a szentekről olvasták. Elfelejtik, hogy ez utóbbiak már egészen megerősödtek a kegyelemben. Uram, Istenem! - hallatlan, hogy mekkora ez a szenvedés, s hogy mennyire lesújtja az ember szívét. Nem csoda, ha sok lélek meghátrál előle, mert, szegényke, nem tudja, hogyan segítsen magán. Azt hiszem az enyém is csak így tett volna, ha az irgalmas Úristen nem vállalt volna magára minden teendőt. Hiszen máris láthatja Kegyelmed, hogy amíg csak közbe nem lépett végtelen jóságával, más sem volt az egész életem, mint bukdácsolás és föltápászkodás.